genres.fantasy3160 story.words · ~16 story.minRead

Zin - Egy történet a hetedhét birodalomból

L. J. Wesley
L. J. Wesley
@L. J. Wesley
  1. 1. fejezet

Soha nem akartam katona lenni, de a vĂĄlasztĂĄs olyan luxus, ami nekem nem adatott meg. Amikor az apĂĄm meghalt, megpecsĂ©telƑdött a sorsom, pedig mĂ©g csak tĂ­z Ă©ves voltam. AnyĂĄm mosĂłasszony volt, Ă©s bĂĄr a vĂĄros nagyobb rĂ©sze Ƒt tisztelte meg azzal, hogy rĂĄbĂ­zta a szennyesĂ©t, ez nem lett volna elĂ©g ahhoz, hogy eltartson engem Ă©s a hĂșgomat is. Éppen elĂ©g gondot okozott, hogy hozomĂĄny nĂ©lkĂŒl szinte lehetetlen feleadatnak tƱnt Briget fĂ©rjhez adĂĄsa, Ă­gy a lehetƑ leghamarabb hĂĄzon kĂ­vĂŒl akart tudni. 

Mindössze tizenöt Ă©ves voltam, amikor csatlakoztam a D’Rasi KirĂĄlyi Katonai AkadĂ©miĂĄhoz. A legtöbb tĂĄrsam azt mondanĂĄ, hogy azok voltak a legszebb Ă©vek az Ă©letĂŒkben, de Ă©n
 Ă©n gyƱlöltem minden percĂ©t. Az akadĂ©mia falai csak arra emlĂ©keztettek, hogy nem kellettem, hogy elkĂŒldtek, hogy nem voltam elĂ©g Ă©rtĂ©kes ahhoz, hogy anyĂĄm a hĂĄznĂĄl tartson. Eltudtam volna kĂ©pzelni magam a földeken, ahogy a földbe nyomom az ekĂ©t, hajtom a jĂłszĂĄgot, hogy hĂșzzon erƑsebben, ahogy lendĂ­tem a kaszĂĄt Ă©s learatom a termĂ©st, a fĂĄrasztĂł munkĂĄm gyĂŒmölcsĂ©t. Ez sokkal testhez ĂĄllĂłbb lett volna, de ez nem akadĂĄlyozott meg abban, hogy kihozzam magambĂłl katonakĂ©nt is maximumot. ApĂĄm mindig azt mondta, hogy ha csinĂĄlsz valamit, azt csinĂĄld jĂłl.

Így is tettem. Az elsƑk közt Ă©bredtem, utolsĂłkĂ©nt fekĂŒdtem Ă©s mindent beleadtam, hogy a legjobb legyek közöttĂŒk. Mindez persze nem sokat Ă©r, amikor a tĂĄrsaid nagyrĂ©sze nemesi szĂĄrmazĂĄsĂș, Ă©s azĂ©rt lĂ©pett be, hogy öregbĂ­tse a csalĂĄd hĂ­rnevĂ©t Ă©s vĂ©rrel szerezzen dicsƑsĂ©get. Öt hosszĂș Ă©ven keresztĂŒl prĂłbĂĄltak eltaposni, magalĂĄzni, idƑrƑl idƑre megverni vagy akĂĄr megölni. Soha nem jĂĄrtak sikerrel. 

  1. 2. fejezet

HĂșsz Ă©ves voltam, amikor kikerĂŒltem az akadĂ©mia falai közĂŒl. AnyĂĄmat Ă©s a hĂșgomat akkor mĂĄr öt Ă©ve nem lĂĄttam, de a tisztavatĂĄsra termĂ©szetesen meghĂ­vtam Ƒket. Álltam a többiek közt, dĂ­szes egyenruhĂĄban Ă©s vĂĄrtam, hogy vĂ©gre sorra kerĂŒljek. Folyamatosan az összegyƱlt tömeget fĂŒrkĂ©sztem, remĂ©lve, hogy kiszĂșrom anyĂĄmat a gazdag, tĂșlöltözött tömegben. Nyoma sem volt.

Ahogy vĂ©ge lett az ĂŒnnepsĂ©gnek, a többiek mind rohantak a csalĂĄdjukhoz, Ă©n pedig egyedĂŒl ĂĄlldogĂĄltam Ă©s elkeseredve nĂ©ztem magam elĂ©.

— Amicum! — szĂłlalt meg mögöttem egy undorĂ­tĂł hang.

— Ezredes! — fordultam meg a sarkam körĂŒl Ă©s vigyĂĄzba vĂĄgtam magam.

— Mit ĂĄlldogĂĄl itt? — kĂ©rdezte. A kĂŒlsƑ szemlĂ©lƑnek ez akĂĄr egy kedves gesztusnak is tƱnhet, de Ă©n pontosan tudtam, hogy mi ĂĄll emögött.

Az ezredes egy Ă©vvel azutĂĄn kerĂŒlt az akadĂ©miĂĄhoz, hogy Ă©n megkezdtem a szolgĂĄlatot. DicstelenĂŒl kellett elhagynia a sereget, miutĂĄn kiderĂŒlt, hogy nem mindig jĂĄr a helyes Ășton. Azt mondjĂĄk, igazĂĄbĂłl kötelet Ă©rdemelt volna, de az apja a kirĂĄly jĂł barĂĄtja, Ă­gy ahelyett, hogy a jĂłl megĂ©rdemelt jutalomban rĂ©szesĂ­tettĂ©k volna, eldugtĂĄk ide, hogy pokollĂĄ tegye az Ă©letĂŒnket. Engem kĂŒlönöskĂ©ppen utĂĄlt valamiĂ©rt, de soha nem derĂŒlt ki, hogy mi az ellenszenv oka. TalĂĄn a szegĂ©ny szĂĄrmazĂĄsom, ki tudja. Alig egy hete Ă©rkezett meg az akadĂ©miĂĄra, amikor összetƱzĂ©sbe keveredtĂŒnk. Nem rĂ©szleteznĂ©m, hogy mi volt a konfliktus oka, bƑven elegendƑ, hogy onnantĂłl az addig sem Ă©ppen leĂĄnyĂĄlom Ă©letem, mĂ©g rosszabbra fordult. Annyit voltam Ă©jszakai ƑrsĂ©gben, hogy nĂ©ha attĂłl fĂ©ltem, a reggeli sorakozĂł közben alszom el, Ă©s több latrinĂĄt takarĂ­tottam, mint a többek összesen. Csak remĂ©lni tudtam, hogy vĂ©gre megszabadulok tƑle.

— Nem igazĂĄn tudom, mit kĂ©ne most tennem, uram.

— Tudja jĂłl, hogy hĂĄrom napnyi eltĂĄvjuk van! Ha itt mĂĄr nem tud mit tenni, eredjen haza, Ă©s idƑben jelentkezzen a kastĂ©lyban!

Egy gyors tisztelgĂ©s utĂĄn hĂĄtat fordĂ­tottam az ezredesnek Ă©s haza indultam. Nem voltam hĂŒlye, jĂłl tudtam, hogy nem a kastĂ©lyban kell majd jelentkeznem, hanem a kaszĂĄrnyĂĄban, ami bĂĄr közel van, a falakon kĂ­vĂŒl kapott helyet. Ha engedĂ©ly nĂ©lkĂŒl lĂ©ptem volna ĂĄt a kastĂ©ly kapuit, magĂĄnzĂĄrkĂĄval kezdtem volna a hivatalos katonai pĂĄlyafutĂĄsomat. Erre nem volt szĂŒksĂ©g, de nyugtatott a tudat, hogy utoljĂĄra kellett bĂĄrmit is elviselnem az ezredestƑl.

  1. 3. fejezet

LassĂș lĂ©ptekkel szeltem ĂĄt a kastĂ©lyt körĂŒlölelƑ vĂĄroska utcĂĄit. Az emberek kitĂ©rtek az utambĂłl, a hĂĄtamon Ă©reztem a pillantĂĄsaikat. Nem tudtam, hogy felismernek-e, tudjĂĄk-e, hogy egykor közĂ©jĂŒk tartoztam. Az eltelt Ă©vek ellenĂ©re automatikusan tudtam, hogy hol, merre kell fordulnom, a lĂĄbam magĂĄtĂłl vitt a szĂŒlƑi hĂĄz felĂ©.

Romosabb volt, mint ahogy az emlĂ©keimben Ă©lt. A falak ugyan viszonylag stabilan ĂĄlltak, de a tetƑt csak az istenek akarata tartotta csak a helyĂ©n. A gazos udvaron fiatal lĂĄny  teregette a ruhĂĄkat egy kifeszĂ­tett kötĂ©lre.

— Bridget? — szĂłltam ahogy megfelelƑen közel Ă©rtem hozzĂĄ. 

— Há’ maga meg kicsoda? — nĂ©zett rĂĄm Ă©rtetlenĂŒl.

— Zin — feleltem, majd amikor lĂĄttam rajta, hogy ez nem volt elegendƑ informĂĄciĂł, hozzĂĄtettem: — A bĂĄtyĂĄd. HĂĄt mĂĄr a nevemre se emlĂ©kszel?

— MegfordĂș’t itten mĂĄr annyi fĂ©rfiember, hogy emlĂ©keznĂ©k Ă©n minden nĂ©vre?

— Az istenekre — sĂłhajtottam nagyot, prĂłbĂĄltam visszafogni kitörni kĂ©szĂŒlƑ indulataimat. — AnyĂĄnk hol van?

— Há’ hol lenne, a fƑdbe!

MegszĂłlalni se tudtam. Amikor elmentem, anyĂĄm jĂł egĂ©szsĂ©gnek örvendett, Ă©s mire hazaĂ©rtem, mĂĄr halott volt, Ă©s engem errƑl senki nem Ă©rtesĂ­tett.

— Mióta?

— He? — kĂ©rdezett vissza Bridget.

— Mikor halt meg? — emeltem fel kissĂ© a hangom. Kezdtem elveszĂ­teni a tĂŒrelmem.

— KĂ©t tĂ©llel ezelƑtt — vonta meg a vĂĄllĂĄt. 

— MiĂ©rt nem Ă©rtesĂ­tettĂ©l? MiĂ©rt nem szĂłltĂĄl, hogy meghalt?

— Mit Ă©rdeke’t az tĂ©gedet? EvĂłtĂĄ magadnak az urak közĂŒtt. 

— AzĂ©rt mentem el, hogy ti megtudjatok Ă©lni! Nem Ă©n akartam ezt!

Csak megvonta a vĂĄllĂĄt Ă©s visszatĂ©rt a teregetni valĂłhoz. 

— Kell segĂ­tsĂ©g?

— Tán asszed, nem bírok el egy adag ruháva’?

— Nem erre gondoltam — rĂĄztam meg a fejem. — Kell pĂ©nz? MibƑl Ă©lsz? Hisz’ mĂ©g gyerek vagy.

— Megkeresem Ă©n, ami ke’. Mondta’, sok fĂ©rfiember jĂĄr itten.

Beletellett pĂĄr mĂĄsodpercbe, mire rĂĄjöttem, mire cĂ©loz a hĂșgom. Ɛ visszatĂ©rt a ismĂ©t a ruhĂĄkhoz, Ă©n pedig cĂ©ltalanul elindultam az utcĂĄn. Nem akartam magam rĂĄerƑltetni Bridgetre
 Ă©s azt meg plĂĄne nem akartam, hogy a fĂŒlem hallatĂĄra fogadja a vendĂ©geit.

  1. 4. fejezet

A vĂĄroska kocsmĂĄja nem volt tĂșl messze a hĂĄztĂłl, Ă­gy arrafelĂ© vettem az irĂĄnyt. RemĂ©ltem, hogy akad ĂŒres szobĂĄjuk arra a pĂĄr napra, amit otthon kĂ©ne töltenem. 

A koszos kis Ă©pĂŒletben vĂĄgni lehetett a fĂŒstöt, szinte minden fogatlan szĂĄjbĂłl hosszĂș szĂĄrĂș, Ăłcska pipa lĂłgott, amiben kĂŒlönbözƑ növĂ©nyek szĂĄrĂ­tott leveleit Ă©gettĂ©k, volt aki bĂłdultsĂĄgĂ©rt, volt aki egyszerƱen mert megnyugtatta a megtĂ©pĂĄzott idegeket.

A pulthoz lĂ©ptem, ami meglepƑen kirĂ­t a környezetĂ©bƑl, Ășgy nĂ©zett ki, mintha Ășj lenne. TalĂĄn az is volt, egy ilyen helyen könnyen Ă©s gyorsan rongĂĄlĂłdnak a berendezĂ©si tĂĄrgyak.

— Mi kĂ©n’? — lĂ©pett oda a nem tĂșl bizalomgerjesztƑ kinĂ©zetƱ kocsmĂĄros.

— Van ĂŒres szobĂĄja?

— HĂĄrom pĂ©nz!

— KĂ©t Ă©jszaka — mondtam, miközben kiszĂĄmoltam a pultra hat d’rĂ­nĂĄrt.

— LĂ©pcsƱn fel, balra a’ uccsĂł — dobott egy kulcsot elĂ©m, miutĂĄn összeszedte a pĂ©nzt.

Felmentem a rozoga lĂ©pcsƑn Ă©s megkerestem a szobĂĄmat. Nem szĂĄmĂ­tottam fĂ©nyƱzĂ©sre, de az elĂ©m tĂĄrulĂł lĂĄtvĂĄny minden kĂ©pzeletemet alulmĂșlta. Nem voltam kĂ©nyes, az akadĂ©miĂĄn se voltunk Ă©ppen elkĂ©nyeztetve, de legalĂĄbb tisztessĂ©ges szĂĄllĂĄsunk volt.
A kosz centi vastagon ĂŒlt a kevĂ©s berendezĂ©si tĂĄrgyon, mindössze egy szĂ©k, egy asztal Ă©s egy rozoga, csupa hupli ĂĄgy foglalta a helyet. Ahogy leĂŒltem a fekhely szĂ©lĂ©re, a rugĂłk egyöntetƱen kegyelemĂ©rt könyörögtek. Abban a pillanatban, gyƱlöltem az Ă©letemet.

Nem volt holmim, nem volt semmim, fogalmam se volt rĂłla, hogy mikĂ©nt ĂŒssem el az idƑm. Jobb ötletem nem lĂ©vĂ©n, lementem a kocsmĂĄba, Ă©s Ă©letemben elƑször, kiprĂłbĂĄltam a parasztok erjesztett gyĂŒmölcsbƑl kĂ©szĂŒlt italĂĄt. A lĂĄgy borokhoz szokott gyomromnak ez a kihĂ­vĂĄs sok volt, Ă©s bĂĄr az estĂ©bƑl nem sok maradt meg, a mĂĄsnapi rosszullĂ©t Ă©s fejfĂĄjĂĄs örök emlĂ©keztetĆ‘ĂŒl szolgĂĄlt, hogy soha többĂ© ne akarjak ilyesmit inni. 

A nap nagyobb rĂ©szĂ©t innentƑl az ĂĄgyban töltöttem, csak akkor keltem fel, amikor mĂĄr tĂșlsĂĄgosan fĂĄjt a hĂĄtam Ă©s a derekam egy egyenletlensĂ©gektƑl Ă©s a kiĂĄllĂł rugĂłktĂłl.

A mĂĄsodik Ă©jszakĂĄmon mĂĄr nem az ital, hanem az Ă©hsĂ©g kĂ­nzott, de nem mertem megkockĂĄztatni egy utat a földszintre, inkĂĄbb kivĂĄrtam a reggel. Addigra mĂĄr sokkal jobb ĂĄllapotban voltam, Ă­gy elköltöttem egy d’rĂ­nĂĄrt, hogy bƑsĂ©ges reggelit lapĂĄtoljak magamba. A felszolgĂĄlt tojĂĄs, szalonna Ă©s cipĂł, ugyan valĂłban bƑsĂ©ges volt, de ha egy nemesembernek szolgĂĄltak volna fel ilyen Ă­zvilĂĄgĂș Ă©telt, valĂłszĂ­nƱleg menten a bitĂłn vĂ©gzi a kocsmĂĄros.

A nem tĂșl könnyƱ, Ă©s nem tĂșl Ă­zletes reggeli utĂĄn elindultam a kaszĂĄrnyĂĄba, hogy elkezdƑdjön az Ă©letem következƑ szakasza.

  1. 5. fejezet

D’Rasiban a katonĂĄk a nĂ©p megbecsĂŒlt tagjai közĂ© tartoznak. Amellett, hogy megfelelƑ zsoldban rĂ©szesĂŒlĂŒnk, a kirĂĄlysĂĄg egy-egy lakĂłhĂĄzat is kijelöl szĂĄmunkra a szolgĂĄlat idejĂ©re, nem messze a a kaszĂĄrnyĂĄtĂłl, ahol a mindennapi feladatainak vĂ©gezzĂŒk, amĂ­g nincs valamifĂ©le megbĂ­zatĂĄsunk.

Persze, hogy megkaphassam a magam is helyĂ©t, elƑbb jelentkeznem kellett a kaszĂĄrnyĂĄban. Ennek megfelelƑen, remĂ©nyekkel Ă©s izgalommal telve szaporĂĄztam a lĂ©pteimet, hogy mielƑbb a kastĂ©ly szomszĂ©dsĂĄgĂĄban elhelyezett Ă©pĂŒlethez Ă©rjek. BelĂ©pve viszont, minden remĂ©nyem elszĂĄllt.

— Nocsak, kit lĂĄtnak szemeim — köszöntött az ezredes, akitƑl azt hittem, sikerĂŒlt megszabadulnom. — Nem hittem, hogy tĂ©nyleg megĂ©rkezik, Amicum.

— Azt mondta, ezredes — feleltem a bokĂĄmat összecsapva. —, hogy az eltĂĄv lejĂĄrta utĂĄn jelentkezzek. HĂĄt, itt vagyok.

— Tudja maga, hĂĄnyan jelennek meg tĂ©nylegesen itt?

— Nem, uram.

— Alig tĂ­zen. Csak azok maradnak, akiket a csalĂĄdjuk nem akar. Maga miĂ©rt jött el?

— Nekem már nincs családom — feleltem.

— És Ă­gy inkĂĄbb önkĂ©nt lesz a nemesi szĂĄrmazĂĄsĂșak cselĂ©dje. Ez is egy karrier.

— Nem cselĂ©dnek jöttem, ezredes. Hanem katonĂĄnak.

— Majd meglátjuk — mosolygott gonoszan.

— Uram, kĂ©rdeznĂ©k.

— KĂ©rdezzen, katona — bĂłlintott.

— Azt hittem, ön az akadĂ©miĂĄn marad. MiĂ©rt van itt?

— ElƑlĂ©ptettek. BĂĄr ki tudja. Lehet ez a bĂŒntetĂ©sem, hogy nem szabadulok maguktĂłl. 

InkĂĄbb mi nem szabadulunk tƑled — gondoltam magamban, de inkĂĄbb nem szĂłltam többet.

— Na, induljon meg, majd ott megmondjĂĄk, hol lesz a helye — mutatott kelletlenĂŒl egy katonĂĄra, aki szinte elveszett az asztalĂĄra felhalmozott iratok tömege mögött.

EllĂ©ptem az ezredes mellett, Ă©s jĂłkora gombĂłccal a torkomban ĂĄlltam az ĂŒgyintĂ©zƑ elĂ©.

— Zin Amicum, szolgálatra jelentkezem! — tisztelegtem.

— NĂĄlam ugyan nem — legyintett. — TƑlem csak kap egy szĂĄllĂĄst, aztĂĄn jĂł esetben, az Ă©letben többĂ© nem kell lĂĄtnom.

SzĂł nĂ©lkĂŒl bĂłlintottam, Ă©s vĂĄrtam, hogy elƑszedje a megfelelƑ papĂ­rokat.

— Ezeket Ă­rja alĂĄ — tolt elĂ©m vĂ©gĂŒl egy köteg iratot. — TĂ­z Ă©vre szerzƑdik, ezen idƑ alatt a korona hĂĄzat Ă©s fizetĂ©st biztosĂ­t a szĂĄmĂĄra. KötelezettsĂ©gei elmulasztĂĄsa esetĂ©n a szerzƑdĂ©s felbonthatĂł.

Átfutottam az elĂ©m tolt iratokat, de egy szĂłt se Ă©rtettem belƑle, Ă­gy inkĂĄbb csak alĂĄĂ­rtam mindent, Ă©s a szerencsĂ©re bĂ­ztam magam.

— Ezen talĂĄlja az Ășj cĂ­mĂ©t — nyĂșjtott ĂĄt egy Ășjabb papĂ­rt. — Berendezett. Itt a kulcs. Ha elveszĂ­ti, a maga felelƑssĂ©ge a pĂłtlĂĄs. 

— Értem. Van mĂ©g valami?

— VĂ©geztĂŒnk. Foglalja el a szĂĄllĂĄsĂĄt, pirkadatkor jelentkezzen az ezredesnĂ©l eligazĂ­tĂĄsra. InnentƑl az Ƒ problĂ©mĂĄja.

  1. 6. fejezet

A berendezett jelzƑtƑl egy kicsit nagyobb remĂ©nyekkel közelĂ­tettem meg az Ășj otthonom, de a lelkesedĂ©sem meglehetƑsen hamar lecsillapodott. A hĂĄz, vagy inkĂĄbb kunyhĂł, mindössze egy szobĂĄbĂłl, egy konyhĂĄbĂłl Ă©s egy fĂŒrdƑ helysĂ©gbƑl ĂĄllt, berendezĂ©s ĂŒgyĂ©ben pedig alig szĂĄrnyalta tĂșl a kocsma koszos kis szobĂĄjĂĄt. Az elsƑ csalĂłdott pillanatok utĂĄn azĂ©rt tĂșltettem magam a dolgon. TĂ­z Ă©v alatt bƑven a kedvemre alakĂ­thatom a helyet, az ide beszerzett tĂĄrgyakat pedig majd idƑvel ĂĄtvihetem a sajĂĄt hĂĄzamba, amit, tudva, hogy mekkora a zsoldunk, nem tƱnt lehetetlen feladatnak elĂ©rni a katonaĂ©veim alatt.

Az elsƑ Ă©jszakĂĄm nyugodtan telt. Az ĂĄgy viszonylag kĂ©nyelmes volt, a környĂ©k pedig csendes. SĂĄrkĂĄnyokrĂłl, mĂ­tikus lĂ©nyekrƑl ĂĄlmodtam, amikkel D’Rasi zĂĄszlaja alatt kĂŒzdöttem, Ă©s termĂ©szetesen le is gyƑztem Ƒket. 

Kipihenten köszönt rĂĄm a hajnal, Ă©s Ă©n izgatottan öltöztem, hogy mielƑbb a kaszĂĄrnyĂĄba Ă©rjek. Éhes voltam, de nem akartam azzal tölteni az idƑt, hogy a falut jĂĄrom Ă©lelem utĂĄn, a hĂĄzban pedig nem volt semmi ehetƑ. Csak remĂ©lni tudtam, hogy kapunk majd valami harapnivalĂłt.

A nap elsƑ sugarai Ă©ppen csak elƑbukkantak a kastĂ©ly mögött, amikor Ă©n Ă©s alig tucatnyi tĂĄrsam mĂĄr vigyĂĄzzban ĂĄlltunk a kaszĂĄrnya udvarĂĄn, az ezredesre vĂĄrva.

És csak vártunk


Vártunk


És vártunk


HĂĄrom ĂłrĂĄval kĂ©sƑbb jelent csak meg, amikor mĂĄr a fegyelem Ă©rezhetƑen fellazult, Ă©s mindenkinek elege kezdett lenni mindenbƑl.

— Mi van itt? — ĂŒvöltött fel köszönĂ©s kĂ©ppen. — Nem tudnak tisztessĂ©ggel ĂĄllni? HĂĄt mit tanĂ­tottak maguknak az akadĂ©miĂĄn?

Az az aprĂłsĂĄg, hogy Ƒ tanĂ­tott minket az elmĂșlt Ă©vekben, lĂĄthatĂłan cseppet sem hozta zavarba. Gyorsan ĂșjrarendezƑdtĂŒnk, Ă©s vĂĄrtuk, hogy vĂ©gre törtĂ©nik majd valami.

— Így mindjĂĄrt mĂĄs — bĂłlintott elĂ©gedetten az ezredes. — Maguk mĂĄtĂłl ƑfelsĂ©ge szolgĂĄlatĂĄban ĂĄllnak! Mivel urunk nem lehet ott mindenhol, engem bĂ­ztak meg vele, hogy pokollĂĄ tegyem az Ă©letĂŒket. A következƑ tĂ­z Ă©vben akkor alszanak, akkor esznek Ă©s akkor szarnak, amikor Ă©n arra engedĂ©lyt adok! VilĂĄgos?

— Igen, uram — zengett engedelmes kórusunk.

— Helyes! Akkor kezdjĂŒnk is neki. HĂșsz kör, teljes felszerelĂ©ssel. Az utolsĂł egĂ©sz hĂ©ten latrinĂĄt fog takarĂ­tani.

Álltunk, prĂłbĂĄltuk feldolgozni az Ășj informĂĄciĂłt. NyilvĂĄn senki nem akart mĂĄsok utĂĄn takarĂ­tani.

— Mire vĂĄrnak, tapsra? — kiĂĄltott rĂĄnk az ezredes, mire persze Ă©szbe kaptunk, magunkra aggattuk a felszerelĂ©st Ă©s elkezdƑdött Ă©letĂŒnk egyik legrosszabb idƑszaka.

Aznap, Ă©n lettem az utolsĂł cĂ©lba Ă©rƑ.

  1. 7. fejezet

MĂĄr egy hĂłnapja, hogy hivatalosan is katonĂĄk lettĂŒnk, amikor unalmas napirendĂŒnkben vĂ©gre vĂĄltozĂĄs ĂĄllt be. Ekkor Ă©ppen nem nekem kellett takarĂ­tanom a latrinĂĄt, Ă­gy egy fokkal jobb kedvem volt, mint ĂĄltalĂĄban, de az unalom Ă­gy is mĂ©rgezte a mindennapjaimat.

— No, hölgyeim — kezdett bele a beszĂ©dĂ©be az ezredes. — Eljött a nap, amikor kiderĂŒl, milyen fĂĄbĂłl faragtĂĄk magukat!

KĂ­vĂĄncsian hallgattam a szavait. Amennyire Ă©n tudtam, nem ĂĄlltunk hĂĄborĂșban senkivel, Ă­gy nem tudtam, hogy ugyan mi hasznĂĄt vennĂ©k egy rakĂĄs zöldfĂŒlƱ katonĂĄnak.

— Ma kivĂĄlasszuk, hogy melyikĂŒk fog beĂ©pĂŒlni egy rablĂłbandĂĄba!

Nem Ă©rtettem, hogy ez miĂ©rt lenne jĂł, de nem mertem megszĂłlalni. Szerettem volna, ha engem vĂĄlasztanak, jĂł lehetƑsĂ©gnek tƱnt az elƑlĂ©ptetĂ©shez.

— A kivĂĄlasztĂĄs folyamata egyszerƱ — folytatta. — MegkĂŒzdenek egymĂĄssal, aki veretlenĂŒl kerĂŒl ki a vĂ©gĂ©n, azĂ© lesz a megtiszteltetĂ©s.

Ebben a pillanatban, szinte fel is adtam. Ugyan nem voltam ĂŒgyetlen, tĂĄrsaim jobb fizikai ĂĄllapotban voltak. Az egy hĂłnap, amit itt töltöttem kevĂ©s volt hozzĂĄ, hogy behozzam a lemaradĂĄsom, amit sĂșlyban, Ă©s ennek megfelelƑen izomban elszenvedtem hozzĂĄjuk kĂ©pest. Az akadĂ©miĂĄn ugyan kaptunk enni, de ez soha nem volt bƑsĂ©ges, Ă©ppen csak arra volt elĂ©g, hogy ne haljunk Ă©hen. Ennek megfelelƑen a nemesi felmenƑkkel rendelkezƑ tĂĄrsaim mindig szereztek maguknak plusz Ă©lelmet, hogy a csalĂĄdjuktĂłl, hol egyszerƱen vettek
 nekik volt mibƑl.

Éppen ezĂ©rt hatalmas meglepetĂ©skĂ©nt Ă©rt, amikor mindössze pĂĄr pillanat alatt sikerĂŒlt legyƑznöm az elsƑ ellenfelem
 aztĂĄn sorban a többit is. Persze, nem vagyok bolond, hamar rĂĄjöttem, hogy Ƒk egyszerƱen nem akarnak egy ilyen kĂŒldetĂ©sben rĂ©szt venni. TalĂĄn fĂ©ltettĂ©k az Ă©letĂŒket
 bĂĄr, akkor hiba volt, hogy katonĂĄnak ĂĄlltak.

Így vĂ©gĂŒl Ă©n lettem a gyƑztes, az ezredes legnagyobb döbbenetĂ©re Ă©s csalĂłdottsĂĄgĂĄra. Én nem bĂĄntam. Tudtam, hogy ha minden jĂłl megy, akkor egy idƑre megszabadulok tƑle, Ă©s amikor vĂ©gĂŒl visszatĂ©rek a kaszĂĄrnya falai közĂ©, talĂĄn nagyobb megbecsĂŒlĂ©st kapok, mint korĂĄbban bĂĄrmikor.

  1. 8. fejezet

A beĂ©pĂŒlĂ©s egyszerƱbb volt, mint gondoltam. HozzĂĄjuk csapĂłdtam, Ă©s mire rĂĄeszmĂ©ltek, hogy nem ismernek, igazĂĄbĂłl mĂĄr közĂ©jĂŒk is tartoztam. SzĂ©p szakasza volt az Ă©letemnek, bĂĄr nem volt egyszerƱ, hogy Ășgy vegyek rĂ©szt a balhĂ©kban, hogy nem bĂĄntok senkit. 

Nem ismertem mindenkit, sƑt, igazĂĄbĂłl mindössze pĂĄr olyan tag volt, akit nevĂ©n tudtam nevezni, a többsĂ©gnek mĂ©g csak az arcĂĄt sem lĂĄttam soha. Sokan annyira ĂłvtĂĄk a szemĂ©lyazonossĂĄgukat, hogy pillanatokra se vettĂ©k le az arcukat eltakarĂł kendƑt. Persze, ez nem akadĂĄlyozott meg abban, hogy elvĂ©gezzem a munkĂĄm.

Hetente kĂŒldtem jelentĂ©st az ezredesnek, amiben gondosan leĂ­rtam a banda mozgĂĄsĂĄt Ă©s terveit, Ă©s vĂĄrtam, hogy mikor jön el az idƑ, amikor leszĂĄmolunk velĂŒk.

Egy nap erdei hĂĄzban szĂĄlltunk meg, amit mĂ©g a banda alapĂ­tĂłi Ă©pĂ­tettek, Ă©s lĂĄttak el mindenfĂ©le trĂŒkkös dologgal, Ășgyis mint rejtekajtĂłk, csapdĂĄk Ă©s persze rettenetes mennyisĂ©gƱ fegyver. ÜldögĂ©ltĂŒnk, a többsĂ©g ivott, nem is keveset, amikor a szemem sarkĂĄbĂłl fĂ©nyt lĂĄttam kiszƱrƑdni a fĂĄk közĂŒl. Mikor odafordultam, hogy jobban szemĂŒgyre vegyem, a fĂ©ny eltƱnt, de alig pĂĄr pillanat mĂșlva Ășjra megjelent, csak azĂ©rt, hogy aztĂĄn ismĂ©t a sötĂ©tsĂ©g uralkodjon. Tudtam, hogy eljött az Ă©n idƑm.

Úgy tettem, mintha könnyĂ­teni akarnĂ©k magamon Ă©s kimentem az Ă©pĂŒletbƑl. JĂł nagy kerĂŒlƑvel, hogy senki ne vegyen Ă©szre, megközelĂ­tettem azt a helyet, ahol a fĂ©nyt lĂĄttam.

Mindenki ott volt. Az ezredes és az összes tårsam.

— Azt hittem, mĂĄr soha nem Ă©r ide, katona — köszöntött korholĂĄssal az ezredes.

— Nagyot kellett kerĂŒlnöm, uram — feleltem tisztelgĂ©s közben. — Nem kockĂĄztathattam meg, hogy Ă©szrevegyenek.

— Itt az egĂ©sz banda?

— Amennyire Ă©n tudom, igen. Nagy balhĂ© van kĂ©szĂŒlƑben, a hetet arra szĂĄntĂĄk, hogy megtervezzĂ©k.

— Nem lesz rĂĄ idejĂŒk — hĂșzta ördögi mosolyra a szĂĄjĂĄt. — RĂ©szegek? 

— Egy rĂ©szĂŒk. De Ă­gy is tudnak problĂ©mĂĄt okozni!

— Az majd kiderĂŒl. Öltözzön! Nem vennĂ©m a szĂ­vemre, ha a forgatagban nem ismernĂ© fel valaki Ă©s levĂĄgnĂĄ.

Megszabadultam a rablĂłk közt hordott ĂĄlruhĂĄmtĂłl, Ă©s magamra öltöttem a pĂĄncĂ©lom, amit elƑrelĂĄtĂłn magukkal hoztak. Így persze sokkal lassabban tudtam mozogni, de nyugtatott a tudat, hogy senki nem fog megprĂłbĂĄlni megölni
 legalĂĄbbis a tĂĄrsaim közĂŒl.

IgyekeztĂŒnk csendben megközelĂ­teni az Ă©pĂŒletet, de lĂĄssuk be, egy tucatnyi, pĂĄncĂ©lba bĂșjtatott katonĂĄra sok mindent lehet mondani, de a csendes
 valĂłszĂ­nƱleg nem az elsƑ dolog, ami az ember eszĂ©be jut. A meglepetĂ©s tĂĄmadĂĄs Ă­gy egy kissĂ© inkĂĄbb kĂĄosz tĂĄmadĂĄsnak tƱnt. 

Nem igazĂĄn szerettem volna harcolni, hisz’ a banditĂĄk egy ideig ugyanĂșgy a tĂĄrsaim voltak, mĂ©g ha csak az ĂĄlca kedvéért is. Ennek ellenĂ©re persze Ă©n is kinĂ©ztem magamnak egy ellenfelet. Alacsony volt Ă©s vĂ©kony, Ășgy gondoltam, hogy Ƒt könnyedĂ©n letudom majd gyƑzni Ă©s fogjul ejteni. Nem szĂĄmĂ­tottam rĂĄ, hogy rettenetesen gyors lesz. Fegyvereket nem igazĂĄn volt esĂ©lyĂŒnk a zĂĄrt tĂ©rben hasznĂĄlni, Ă­gy ökölharca kerĂŒlt sor köztĂŒnk. Az alapbĂłl gyorsabb ellenfelemnek mĂ©g plusz elƑnyt is jelentett, hogy Ă©n pĂĄncĂ©lban voltam, Ă­gy szĂł szerint zĂĄporoztak rĂĄm az ĂŒtĂ©sek, melyek egyenkĂ©nt ugyan nem igazĂĄn fĂĄjtak volna, de ha valaki konstans ĂŒtlegel, azt akkor is megĂ©rzed, ha nincs tĂșl nagy erƑ a mozdulataiban. 

Közel voltam hozzĂĄ, hogy veresĂ©get szenvedjek, Ă©s mindenkĂ©ppen el akartam kerĂŒlni ezt a szĂ©gyent. Minden idegszĂĄlammal koncentrĂĄltam, Ă©s vĂ©gĂŒl sikerĂŒlt is elkerĂŒlnöm egy lendĂŒletes ĂŒtĂ©sĂ©t, amitƑl kissĂ© elvesztette az egyensĂșlyĂĄt. Ezt a pillanatot hasznĂĄltam ki, Ă©s minden maradĂ©k erƑmet egy ĂŒtĂ©sbe sƱrĂ­tettem. 

A kendƑ lehullott az arcĂĄrĂłl, Ă©s legnagyobb döbbenetemre egy nƑ tekintett fel rĂĄm. A leggyönyörƱbb nƑ, aki valaha lĂĄttam. Megfagytam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Ɛ kihasznĂĄlta az Ă­gy adĂłdĂł lehetƑsĂ©get Ă©s kirĂșgta alĂłlam a lĂĄbam. Hatalmasat estem, minden csontom megĂ©rezte ezt a földetĂ©rĂ©st.

MĂ©g lĂĄttam, ahogy kinyit egy titkos ajtĂłt Ă©s azon keresztĂŒl igyekszik meglĂ©pni.

Talpra kĂŒzdöttem magam, Ă©s amikor megĂĄllapĂ­tottam, hogy a többiek mĂĄr vĂ©geztek Ă©s legyƑztĂ©k a bandĂĄt, a nƑ utĂĄn iramodtam. ValĂłszĂ­nƱleg azt hitte, hogy nem fogom követni, hisz’ ha siet, akkor soha nem Ă©rtem volna utol. Így viszont sikerĂŒlt az alagĂșt vĂ©gĂ©nĂ©l elkapni. Meglepte az Ă©rkezĂ©sem, Ă­gy sikerĂŒlt rĂĄugranom Ă©s a földre szorĂ­tanom. Vissza kellett volna vinnem. Ez lett volna a feladatom, a kötelessĂ©gem. De ahogy belenĂ©ztem a szemĂ©be
 nem Ă©reztem magamban elĂ©g erƑt hozzĂĄ. Tudtam ha visszaviszem, biztos bitĂłfĂĄn vĂ©gzi. Így inkĂĄbb betömtem a szĂĄjĂĄt, megkötöztem, Ă©s elrejtettem. Az alagĂșt egy raktĂĄrszerƱsĂ©gbe vezetett, volt ott egy rozoga szekrĂ©ny. Pont megfelelt a cĂ©lomnak.

Visszamentem az alagĂșton, az ezredes mĂĄr vĂĄrt rĂĄm.

— Mi törtĂ©nt? — kĂ©rdezte azonnal. — Megölte?

— Nem sikerĂŒlt utolĂ©rnem, uram. EltƱnt.

Úgy tƱnt, jĂłl hazudok, az ezredes egy pillanatra sem kĂ©rdƑjelezte meg amit mondok, egyszerƱen elkönyvelte, hogy ennyire bĂ©na vagyok. Egy havi zsoldmegvonĂĄssal sĂșlytott, Ă©s egy paranccsal, miszerint maradjak a környĂ©ken hĂĄrom napig, hĂĄtha elƑkerĂŒl a szökevĂ©ny. Nehezen lepleztem, mennyire elĂ©gedett vagyok ezzel a fejlemĂ©nnyel.

MegvĂĄrtam, mĂ­g tĂĄrsaim mĂĄr jĂł messze jĂĄrtak, Ă©s akkor visszamentem a szekrĂ©nyhez. Eloldoztam a nƑt, aki persze azonnal megprĂłbĂĄlt megszökni.

— Én a helyedben nem nagyon ugrĂĄlnĂ©k — ragadtam meg a karjĂĄt. — A katonĂĄk mĂ©g nincsenek messze. Most mentettelek meg a bitĂłtĂłl, ne akarj egybƑl visszakerĂŒlni rĂĄ.

A szeme vadul lĂĄngolt, de Ășgy tƱnt, nem fog megszökni. Lassan elengedtem a karjĂĄt. Abban a pillanatban, ahogy megszƱnt a szorĂ­tĂĄsom, a legközelebbi falhoz hĂșzĂłdott Ă©s nem vette le rĂłlam a szemĂ©t. Nem akarta, hogy hĂĄtba tĂĄmadjam.

— Zin vagyok — mutatkoztam be, remĂ©lve, hogy ezzel megtöröm a jeget.

Nem jĂĄrtam sikerrel, makacsul hallgatott Ă©s egyedĂŒl a szemĂ©bƑl sĂŒtƑ gyƱlölet volt, amit kommunikĂĄciĂłkĂ©nt Ă©rtelmezhettem. 

Egy kis idƑ elteltĂ©vel, visszamentĂŒnk a fƑépĂŒletbe, remĂ©lve, hogy maradt ott nĂ©mi Ă©lelem Ă©s innivalĂł. A pĂĄr szelet kenyĂ©r, amit talĂĄltunk ugyan nem volt kirĂĄlyi lakoma, de arra megfelelt, hogy ne Ă©hezzĂŒnk.

— Rune — mondta egyszercsak kĂ©t falat között.

— Örvendek — mosolyogtam rá.

Sign in to rate this story.